A nagy állami rendszerek áttekintésére vállalkozva jelen tanulmány górcső alá veszi a magyar oktatási rendszert, ahhoz is kapcsolódóan vizsgálja a foglalkoztatás tendenciáit, majd a nyugdíjrendszer fontosabb jellemzőinek és az önkormányzatok számának és feladataiknak leírására kerül sor, végül az egészségügy rendszerét mutatja be, a 21. századba lépve, nemzetközi összehasonlításban.
Az oktatás éppúgy, mint a közszolgáltatás számos egyéb területe, belső és külső hatékonysági problémákkal küzd, ami egyrészt a tanulók gyenge kompetencia szintjében, másrészt a munkaerőpiachoz való illeszkedési zavarban, a magyar népesség alacsony foglalkoztatási rátájában manifesztálódik. A középfokú és az alapfokú képesítésűek arányával, a felsőfokú oktatás szakma-struktúrájának leírásával, az oktatás eredményességének értékelésével, így az alap-kompetenciák mérésére elterjedten használt PISA felmérések eredményeinek vizsgálatával foglalkozik az első fejezet.
A következő fejezet célja Magyarország legfontosabb munkaerő-piaci folyamatainak, a legsúlyosabb foglalkoztatási gondoknak, valamint néhány jó szakmapolitikai gyakorlatnak a beazonosítása. Mindhárom feladatot összehasonlító elemzésen keresztül hajtjuk végre, vagyis annak érdekében, hogy a hazai folyamatokra rávilágítsunk, a magyar adatokat – elsősorban az aktivitás, a foglalkoztatás és a munkanélküliség alakulását – és a hazai szakpolitikákat három másik tagállam, Belgium, Csehország és Szlovákia, valamint egy csatlakozó ország, Horvátország mutatóival és intézkedéseivel vetjük össze.
A nyugdíjrendszerrel foglalkozó fejezet a nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásokban részesülők számának és arányának, valamint az ellátásra fordított összegek változásait vizsgálja. A magyar nyugdíjkiadások európai összehasonlításban nem tekinthetők ugyan kimagaslónak (bár a környező országokét jócskán meghaladják), a növekedés azonban majdnem egyedülálló. Az európai országok többsége ugyanis az elmúlt években kisebb-nagyobb jelentőségő reformot vezetett be a nyugdíjrendszerben, amellyel a demográfiai folyamatok következtében előálló költségvetési nyomást igyekeztek csökkenteni.
Egy fejezet taglalja az önkormányzatok szerepét a helyi közigazgatási és bizonyos jóléti szolgáltatások nyújtásában, a fejlesztésekben és a foglalkozatásban. Az önkormányzatok a GDP jelentős hányada felett rendelkeznek, így a makrogazdasági egyensúlyra, valamint közvetve és közvetlenül a versenyképesség alakulására is jelentős hatással vannak. Az országok bizonyos értelemben a saját útjukat járják: valamelyest kényszerpályán mozognak, miközben meglehetős határozottsággal saját koncepciójukat kívánják megvalósítani. Az egységesülő Európa nem tette uniformizálttá az önkormányzati rendszereket.
Végül az utolsó fejezet az egészségügyi rendszer változásait tanulmányozza a 2000-es évek során. A rendszerváltás utáni visszaesés majd stagnálás után az 1990-es évek végétől – a fejlett országok sok évtizedes trendjéhez hasonlóan – Magyarországon is gyors növekedésnek indultak a GDP-arányos egészségügyi kiadások, s hazánk e mutató alapján az OECD országok között a középmezőny alsó részében helyezkedett el egészen 2005-ig. A 2006 őszén kezdődő államháztartási konszolidáció keretében azonban csökkentek az egészségügyre fordított kiadások, s 2007-ben Magyarország már csak a GDP 7,4%-át költötte egészségügyre, e mutató alapján pedig az OECD-országok csoportjának alsó harmadába csúszott. A nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve nem egyértelmő azonban, hogy a magasabb egészségügyi kiadások feltétlenül együtt járnának a lakosság jobb egészségi állapotával. Ennek a megállapításnak néhány elemzési szempontját taglalja a tanulmány utolsó fejezete.
